"De hogy lehet úgy élni szenzorosként, hogy végre normális legyek?" – ez a kérdés hangzott el végső iróniaként egy múltheti konzultációmon, és ezzel az őszinte mondattal sikerült egy nagy nevetésbe fordítanunk az alkalmat.

17 éves koromig abban a hitben éltem, hogy a mozgás nem nekem való. A tesiórákat általános iskolában és gimnáziumban is csak túlélni igyekeztem, a labdajátékok nem mentek, kötélre mászni soha életemben nem tudtam, futni mindig utáltam, a magas- és szekrényugrástól meg konkrétan rettegtem. Gimiben tessék-lássék próbálkoztam a röpicsapattal, de...

Az utóbbi időben van egy olyan érzésem, mintha egy kollektív szintű "kapcsolati nagytakarítást" élnénk át; nagyon sok kedves kliensemnél és ismerősömnél látom most ugyanezt a mintát. Olyan ez, mint amikor a reggeli köd lassan felszáll a tájról: hirtelen minden kontúrosabb lesz, de a látvány nem feltétlenül az, amire vágytál. Tisztul a kép - ez...

Hosszú ideig, akár évekig voltál méltatlan helyzetben, és ma már nem is érted, hogyan történhetett ez veled? A válasz a pszichológiai adaptációban rejlik. Az emberi idegrendszer ugyanis zseniális a túlélésben: képes hozzászokni akár a krónikus stresszhez is.

Vannak pillanatok, amikor egy teljesen hétköznapi gesztus, egy köszönés a folyosón vagy egy egyszerű "Jó étvágyat!" kimondása, akkora belső erőfeszítést igényel, mintha egy szakadékot kellene átugranod. Kívülről talán csak annyi látszik, hogy szótlan vagy, talán kicsit hűvös is, de a felszín alatt ilyenkor gyakran egy komoly belső küzdelem zajlik....

Biztos, hogy te is találkoztál már vele. Egy poszttal, ami túl nyers. Vagy túl sok. Vagy túl részletes, és miközben olvasod, egyszerre érzel együttérzést és feszültséget. Mintha rád nehezedne valami, amivel egyszerűen nem tudsz mit kezdeni.

"Nem akartak, nem engem választottak, nem kellettem" - ez nem csak egy egyszerű történet az életedből, hanem egy mély és fájdalmas megélés, amikor egy egész világ mozdul meg benned: régi tapasztalatok, kimondatlan félelmek, gyerekkori lenyomatok, amelyek újra és újra ugyanarra a kérdésre futnak ki…

Van, hogy valaki csak annyit mond "semmi baj", de te úgy érzed, hogy valami nem stimmel. Egy pillantás, egy hangsúly, egy apró mozdulat, és máris elszorul a torkod, görcsbe rándul a gyomrod, és hiába próbálod elengedni, nem megy. Egyetlen gesztus, és elbizonytalanodsz, félelmet, szégyent érzel vagy bűntudatot: "Biztos én csináltam valamit rosszul."...

"Az élet nem habostorta."
"Ez van, ezt kell szeretni."
"Mindenért meg kell küzdeni."
"Majd meglesz ennek a böjtje!"

Fejlődni sokféleképpen lehet, a lényeg, hogy a saját szíved és történeted vezessen, hiszen az önismeret útja nem verseny – engedd, hogy a saját ritmusodban nyíljon meg előtted.