Ismerős a helyzet, amikor benne maradsz egy kiszámítható, de valójában végtelenül kimerítő élethelyzetben? Egy kapcsolatban, ami már rég nem a biztonságról, inkább csak a magány elkerüléséről szól. Egy munkahelyen, ami már évek óta nem ad hozzá semmit a fejlődésedhez, de legalább tudod, mire számíthatsz minden reggel nyolckor. Vagy akár egy...

Képzeld el, hogy mindaz, amit az elmúlt években mondtál – nemcsak a közösségi médiában, hanem a családi ebédnél, a munkamegbeszélés közben /…után a konyhában/, a dugóban ülve vagy a boltban sorbanállás közben –, holnap reggel kikerül egy óriásplakátra az otthonod és a munkahelyed elé. Büszkén mutatnád a kollégáidnak, vagy azonnal elbujdosnál?

Ismered azt az érzést, amikor egy döntés vagy egy kimondott szó után azonnal visszahőkölsz, és azt kérdezed magadtól, "miért kellett így elragadtatnom magam?" Vagy az ellenkezőjét, amikor órákig, napokig nyeled a gombócot a torkodban, mosolyogsz, amikor legbelül sikítani tudnál, és este a fáradtságtól összeroskadva döbbensz rá, hogy megint...

"De hogy lehet úgy élni szenzorosként, hogy végre normális legyek?" – ez a kérdés hangzott el végső iróniaként egy múltheti konzultációmon, és ezzel az őszinte mondattal sikerült egy nagy nevetésbe fordítanunk az alkalmat.

17 éves koromig abban a hitben éltem, hogy a mozgás nem nekem való. A tesiórákat általános iskolában és gimnáziumban is csak túlélni igyekeztem, a labdajátékok nem mentek, kötélre mászni soha életemben nem tudtam, futni mindig utáltam, a magas- és szekrényugrástól meg konkrétan rettegtem. Gimiben tessék-lássék próbálkoztam a röpicsapattal, de...

Az utóbbi időben van egy olyan érzésem, mintha egy kollektív szintű "kapcsolati nagytakarítást" élnénk át; nagyon sok kedves kliensemnél és ismerősömnél látom most ugyanezt a mintát. Olyan ez, mint amikor a reggeli köd lassan felszáll a tájról: hirtelen minden kontúrosabb lesz, de a látvány nem feltétlenül az, amire vágytál. Tisztul a kép - ez...

Hosszú ideig, akár évekig voltál méltatlan helyzetben, és ma már nem is érted, hogyan történhetett ez veled? A válasz a pszichológiai adaptációban rejlik. Az emberi idegrendszer ugyanis zseniális a túlélésben: képes hozzászokni akár a krónikus stresszhez is.

Vannak pillanatok, amikor egy teljesen hétköznapi gesztus, egy köszönés a folyosón vagy egy egyszerű "Jó étvágyat!" kimondása, akkora belső erőfeszítést igényel, mintha egy szakadékot kellene átugranod. Kívülről talán csak annyi látszik, hogy szótlan vagy, talán kicsit hűvös is, de a felszín alatt ilyenkor gyakran egy komoly belső küzdelem zajlik....

Biztos, hogy te is találkoztál már vele. Egy poszttal, ami túl nyers. Vagy túl sok. Vagy túl részletes, és miközben olvasod, egyszerre érzel együttérzést és feszültséget. Mintha rád nehezedne valami, amivel egyszerűen nem tudsz mit kezdeni.

"Nem akartak, nem engem választottak, nem kellettem" - ez nem csak egy egyszerű történet az életedből, hanem egy mély és fájdalmas megélés, amikor egy egész világ mozdul meg benned: régi tapasztalatok, kimondatlan félelmek, gyerekkori lenyomatok, amelyek újra és újra ugyanarra a kérdésre futnak ki…