Pygmalion-effektus

17 éves koromig abban a hitben éltem, hogy a mozgás nem nekem való. A tesiórákat általános iskolában és gimnáziumban is csak túlélni igyekeztem, a labdajátékok nem mentek, kötélre mászni soha életemben nem tudtam, futni mindig utáltam, a magas- és szekrényugrástól meg konkrétan rettegtem. Gimiben tessék-lássék próbálkoztam a röpicsapattal, de viszonylag hamar észrevették, hogy semmi tehetségem nincs hozzá, ezért komplett meccseket töltöttem a kispadon ülve. Kaptam is az osztást sokszor (felnőttektől!), hogy hát, te ilyen elméleti ember vagy, a tanulás megy (fene a gusztusomat, még szerettem is), okos is vagy meg kíváncsi is, de a mozgást neked inkább nem kéne erőltetni. Annyira határozottan sulykolták belém mozgáshoz elvileg értő emberek, hogy bizonytalan kamaszként el is hittem nekik. Aztán 18 évesen egy véletlennek köszönhetően (kellett az ember a csoportba, különben létszámhiány miatt nem indult volna a kurzus) elkezdtem táncolni. És pár év leforgása alatt, láss csodát, az "inkább ne csinálj semmit, abból legalább nem lesz baj"-lányból formációs Európa- majd világbajnok lett, a tánc pedig örök szerelemmé vált számomra, majd' tíz évig táncoltam aktívan. Később aztán, egy évvel a nagyobbik lányom születése után, szintén egy véletlennek köszönhetően (kisgyerek mellett kerestem valami mozgásformát, és csak egy izomszagú funkcionális edzőterem volt időben és térben elérhető) letévedtem csupa pasi közé egy saját testsúlyos és nagysúlyos csoportos kurzusra. Megint villámcsapás, ezúttal a nagyvasakkal: barbell, kettlebell, ez utóbbiban szintén eljátszottam kicsit a versenyzéssel, lett belőle egy ezüstérem meg egy különdíj, és épp újabb versenyfelkészülés következett volna, amikor kiderült, hogy a második kislányomat várom. Az ő születése után versenyezni már nem mentem vissza, de edzeni igen, mert a mozgás nem csak egészséges, de öröm is. Akkor, ha ahelyett, hogy elhitetnék veled, hogy nem vagy rá alkalmas, inkább segítenek megtalálni, hogy mi illik hozzád. Nekem, úgy tűnik két, egymásnak látszólag teljesen ellentmondó területhez van tehetségem és affinitásom: a tánchoz és a nagy vasakhoz. Bennem mégsem kerülnek ellentmondásba. Testtudat, ritmus és odafigyelés – ezek biztosan közösek mindkettőben.

Te hányszor hallottad már életedben, hogy "te ehhez nem értesz", "nincs meg benned az a plusz", vagy épp a klasszikus, jóindulatúnak álcázott mondatot: "inkább hagyd, szerintem ez nem neked való"?

A pszichológiában létezik egy fogalom, amit Pygmalion-effektusnak (vagy önbeteljesítő jóslatnak) neveznek. Ez röviden annyit jelent, hogy a környezeted veled kapcsolatos elvárásai és skatulyái észrevétlenül elkezdik formálni a viselkedésedet. Amikor egy számodra tekintélyt jelentő személy – egy tanár, egy edző, vagy szülő – magabiztosan kijelenti, hogy miben vagy jó és miben vagy tehetségtelen, akkor nem csak gyerekként, de akár felnőttként is hajlamos vagy ezt megkérdőjelezhetetlen igazságként integrálni az énképedbe. Elhiszed nekik. Miért is ne hinnéd? Hiszen ők a "szakértők".

A probléma ezzel "csak" annyi, hogy amikor elfogadod mások ítéletét önmagadról, nem a saját határaidat ismered meg, hanem az ő korlátaikat és merev sablonjaikat. Mert sokkal egyszerűbb valakire rásütni, hogy "béna a labdajátékokban", mint észrevenni, hogy a kötélmászás vagy a szekrényugrás helyett talán a ritmus, a testtudat és a tiszta erő az ő igazi terepe.

Amikor megtalálod a neked való dolgokat az életedben, az önbizalmad nem azért fog felépülni, mert hirtelen mindenki tapsol neked hozzá. Az igazi belső hit (az én-hatékonyság érzése) abból fakad, hogy megtapasztalod, képes vagy irányítani az életedet, képes vagy fejlődni úgy, hogy az egyben örömet is szerezzen.

Néha érdemes elgondolkodni azon, hogy a te életedben kik a "hangosak"? Milyen életterületeken zártad kalitkába magadat azért, mert valaki 15 vagy 25 évvel ezelőtt azt mondta, hogy "ez neked nem való"? Biztos, hogy nincs nyelvérzéked? Biztos, hogy antitalentum vagy az üzlethez? Biztos, hogy a mozgás nem a te világod? Sorolhatnám még… Nagyon nem mindegy, kikre hallgatsz, és kiknek a szavait fogadod a lelkedbe és az elmédbe. Azok az emberek, akik ma körülvesznek tényleg építik a hitedet, önbizalmadat, vagy őszinteségre és segítő szándékra hivatkozva módszeresen bontják le azt, épp a gátjaidat és a falaidat erősítve?

Ne hagyd, hogy más írja a te forgatókönyvedet. Merj tévedni, hibázni, merj újat keresni, és legfőképp: merj ne hinni azoknak, akik meg akarják mondani, ki vagy!