Sadfishing – amikor a fájdalom kommunikációvá válik

Biztos, hogy te is találkoztál már vele. Egy poszttal, ami túl nyers. Vagy túl sok. Vagy túl részletes, és miközben olvasod, egyszerre érzel együttérzést és feszültséget. Mintha rád nehezedne valami, amivel egyszerűen nem tudsz mit kezdeni.

A sadfishing kifejezés azt a jelenséget írja le, amikor valaki szélsőségesen, dramatizált formában osztja meg a lelki fájdalmát – jellemzően online térben –, abban a reményben, hogy figyelmet, visszajelzést, együttérzést vagy megnyugtatást kap. A fogalom gyakran negatív felhanggal jelenik meg, mégis fontos megérteni: ritkán van szó tudatos manipulációról. A sadfishing mögött legtöbbször valódi és súlyos probléma, kapcsolati hiány áll.

Az emberi idegrendszer jelentős részben társas érzelemszabályozásra (is) épül. Amikor nehéz érzések jelennek meg – szorongás, gyász, szégyen, kilátástalanság –, a pszichénk ösztönösen kapcsolatot keres. Ha azonban nincs olyan biztonságos személy, akivel ezeket őszintén meg lehetne osztani, az online tér válik a "legközelebbi közönséggé".

Ilyenkor a fájdalom nem marad belső élmény, hanem kommunikációs eszközzé válik. Nem azért, mert az írója túlzásba akarja vinni. Hanem mert azt tanulta meg, hogy így észreveszik.

A sadfishing pszichológiai szempontból gyakran kapcsolódik:
– elhanyagoló vagy érzelmileg kiszámíthatatlan kapcsolati mintákhoz
– bizonytalan kötődéshez
– krónikus érzelmi magányhoz
– alacsony belső önmegnyugtató képességhez

Amikor ezek jelen vannak, az idegrendszer nem tud egyedül megnyugodni, és bármiféle külső reakció – komment, üzenet, lájk – ideiglenes feszültségcsökkentőként működik. Ez azonban nem valódi érzelemfeldolgozás, csak rövidtávú megkönnyebbülés. És pont itt kezdődik a probléma.

Mert a sadfishingelő környezete is elfárad idővel, ezért előbb-utóbb kiköveti az illetőt vagy elhárít, nem lájkol, nem kommentel, nem igazolja vissza az online térben a fájdalom jogosságát, így az eleve meglévő nehézségek mellett ez újabb "bizonyítékká" válhat arra, hogy "senkire sem lehet igazán számítani", ami tovább mélyíti az ő érzelmi elszigetelődését. Egy ördögi kör alakul ki: fájdalom → megosztás → rövid megnyugvás → üresség → újabb megosztás.

Fontos hangsúlyozni: a fájdalom valós. A szenvedés nem "figyelemhajhászás". De az eszköz, ahogyan segítséget kér, hosszú távon nem tart meg.

Mert a gyógyulás soha nem ott kezdődik, hogy kevesebbet kellene érzed. Hanem ott, hogy megtanulsz másképp kapcsolódni – először önmagadhoz, azután másokhoz.

Ott, hogy megtanulod felismerni, mire van valójában szükséged, megtanulod megkülönböztetni a figyelem iránti vágyat a valódi támogatástól, és biztonságos kapcsolatokat teremtve azokban megosztani azt, amit addig másoknak mondtál.

Ez nem könnyű, sokszor azt jelenti, hogy először szembesülsz a magánnyal – reakciók nélkül. De itt születik meg az érzelmi önszabályozás, itt válik a fájdalom kezelhető élménnyé, nem pedig identitássá, és ennek köszönhetően kezd el valóban oldódni benned. Sosem az a cél, hogy elhallgass, hanem az, hogy ne a fájdalmad legyen az egyetlen hangod.

Jogod van "nehéznek lenni". És jogod van ahhoz is, hogy ne egyedül kelljen megtartanod magad. Jogod van segítséget kérni.