Önbecsapásaink - a sehová sem vezető önfejlesztés

Szerintem már mindenki járt életében valamiféle önismereti-önfejlesztő beszélgetésen vagy kurzuson, esetleg részt vett valamilyen terápián, vagy olvasott néhány könyvet, de minimum újságcikket ebben a témakörben valahol. Fantasztikus dolog, hogy az utóbbi évtizedben ekkora igény lett arra, hogy megismerjük saját magunkat, a mozgatórugóinkat, a félelmeinket, és folyamatosan kezünkbe kapjuk a lehetőséget, hogy változzunk és változtassunk. 

Mégis hogyan lehetséges akkor, hogy van, aki tízesével végzi a különböző tanfolyamokat, éjjel-nappal analizálja magát, mindig mindent és mindenkit megért, mégis egyhelyben toporog? Benne ragad méltatlan helyzetekben, mert úgy hiszi, épp elfogadást és türelmet gyakorol, ez ebben az ő tanulása, holott pont az volna a tanítás benne, hogy végre álljon ki magáért vagy lépjen. Tükörtartásanak (én sem vagyok tökéletes - "kötelezően megértem", hogy a másik sem az) vél bántalmazó kapcsolatot, vagy egyszerűen csak valami ál-fensőbb erőnek tulajdonít megszakadt kapcsolatokat, kudarchelyzeteket ("ennek sajnos így kellett történnie", "nem úgy volt megírva"), holott valójában csupán hárítja a cselekvése (vagy épp nem cselekvése) felelősségét, amivel szembesülnie kéne. 

Igen, mindenkinek a maga felismerései, és a maga útja... Mégis, nagyon nem mindegy, milyen információt hogyan interpretálsz. Pontosabban nagyon nem lenne mindegy, hogy mit és hogyan interpretálnál akkor, ha tényleg meg mernéd érezni az intuíciódat, és nem csak fejben gondolnád, hogy te bizony hallgatsz rá. 

Szerintem ami különbséget tesz aközött, hogy valaki tényleg az önismeret és a fejlődés útját járja, vagy csupán hiszi, hogy azt teszi: a mozdulás. De nevezheted változásnak vagy cselekvésnek is. Az önszabotázs legjobb módja a mozdulás hiánya. A túlzott "fejben" lét. A félreértelmezés. Ha valójában csupán kifogásnak használod az egyébként tényleg remek önfejlesztő technikákat arra, hogy miért nem mozdulsz. Ha ahelyett, hogy élnéd az életet, félremagyarázott önismerettel takarózol arra hivatkozva, hogy most ez a "tanulásod" vagy "ennek így kell lennie". Akkor jársz a fejlődés útján, ha a felismerések integrálhatóak az életedbe, pontosabban igazán életre hívják azt, aki te vagy, vagy te lehetsz. Az életed, a saját történeted nem arról szól, hogy földöntúli szentséggé kellene alakítanod magad és mindig minden helyzetet el kellene fogadnod vagy mindenkit meg kell értened, hanem arról, hogy megtaláld magadban az embert, aki vagy, és megéld(!) az ember-ségedet, a földi létet annak szépségeivel. Megéld - ez egy aktivitást sugárzó szó, cselekvést, történést feltételez.

Az önismeret egy csodálatos út, a türelem, megértés, elfogadás pedig a legszebb dolgok, ha tényleg érzed, ha nem magyarázod félre, és nem kifogásként használod őket arra, hogy igazából miért nem teszel magadért, a boldogságodért, a szíved vágyaiért, hogy miért nem lépsz. Csupán fejben "önismerni" nem az élet, megtapasztalni a szépséget viszont az. Figyelj, hogy az önismeretedet formába is tudd öntetni és eljuss a cselekvésig, különben minek dolgoztál/dolgozol rajta annyit.