Amikor egy "Jó étvágyat!" hegymászásnak tűnik
Vannak pillanatok, amikor egy teljesen hétköznapi gesztus, egy köszönés a folyosón vagy egy egyszerű "Jó étvágyat!" kimondása, akkora belső erőfeszítést igényel, mintha egy szakadékot kellene átugranod. Kívülről talán csak annyi látszik, hogy szótlan vagy, talán kicsit hűvös is, de a felszín alatt ilyenkor gyakran egy komoly belső küzdelem zajlik. Érezted már úgy, hogy a szavak bentragadnak, és bár vágysz a kapcsolódásra, mégis a távolságtartást választod?
A környezeted pedig, mivel nem látja a benned zajló vívódást, a saját szűrőjén keresztül ítél meg. Aki pozitívan viszonyul hozzád, az gyakran egyfajta nemes tartást, irigylésre méltó önállóságot vagy egészséges büszkeséget lát benned. Számukra te vagy a "szikla", aki mindig jól elvan bárhol bármikor. Aki viszont negatívabb attitűddel közelít, az ugyanezt a viselkedést ridegségnek, gőgnek vagy érzelmi hidegségnek titulálhatja.
A valóság azonban az, hogy egyik sem te vagy. A távolságtartásod nem jellemhiba és nem is felsőbbrendűség, pláne nem érdektelenség egy adott személlyel szemben, hanem egy mélyen gyökerező, tanult túlélési stratégia.
Ha gyermekkorodban hiányzott az érzelmi biztonság, vagy valamelyik szülőd részéről gyakran éltél meg elutasítást, a tudatod arra kondicionálódott, hogy a kapcsolódás veszélyes is lehet. Aki sokszor tapasztalta meg a visszautasítás maró élményét, annak az idegrendszere folyamatos "készenléti állapotban" van, a távolságtartás pedig valójában védőpáncél. Nem azért hordod, mert nem vágysz melegségre, közeledésre, hanem azért, mert a tapasztalataid azt diktálják, hogy az elutasítás fájdalma elviselhetetlenebb, mint a magány csendje.
Amikor pedig beragadsz egy ún. megközelítési-elkerülési konfliktusba, akkor egy részed égetően vágyik arra, hogy odaülj a másik mellé, hogy megoszd egy gondolatodat, érzésedet, ám pontosan ugyanebben a pillanatban a múltbéli sebek emléke jeges szorítással tart vissza, az eredmény pedig maga a fizikai elkerülés, ami távolságtartásnak vagy közönynek tűnik, valójában azonban egy belsődet felőrlő feszültség. Ez a fajta belső feszültség pedig pontosan ugyanúgy, mintha egyszerre nyomnád a gázt és a féket, rengeteg energiát emészt fel. Szeretnél kapcsolódni, de a félelem, hogy esetleg megint eltolnak, fallá magasodik, emiatt végül maradsz a biztonságos távolságban, miközben belül épp abba fáradsz bele, hogy a vágyaid és a félelmeid farkasszemet néznek egymással és úgy érzed, nem látnak téged igazán.
Fontos tudnod, hogy az agyunk az érzelmi elutasítást biológiailag szinte ugyanúgy éli meg, mint a fizikai fájdalmat. Képalkotó vizsgálatok igazolták, hogy érzelmi elutasítás esetén pontosan ugyanazok a fájdalomközpontok aktiválódnak az agyunkban, mint amelyek egy testi sérülésnél is jeleznek, így az "összetört szív" vagy a "maró hiány" és az összes többi ilyesfajta kifejezés nem csupán költői hasonlat, hanem valós idegrendszeri tapasztalás, bármikor is érezted korábban. Éppen ezért természetes, hogy a lelked egyfajta láthatatlan páncéllal igyekszik védekezni az ilyen kínzó élmények ismétlődése ellen; tehát ami történik, az nem túlérzékenységből adódó reakció, hanem egy biológiailag kódolt válasz a korai sérülésekre. Pont emiatt minden egyes apró ajtónyitás – legyen az egy kedves kérdés vagy egy köszönés – egy bátor, de kockázatos döntés is egyben, hiszen ilyenkor a felszín alatt mindig ott bujkál a bizonytalanság: "lehet, hogy a szavaim visszhang nélkül maradnak, vagy egy elutasító válasszal épp a legsebezhetőbb pontomon találsz el."
Hogyan lehet ebből elindulni a feloldás felé? Önegyüttérzéssel. Ne hibaként tekints a zárkózottságodra, és ne is akard izomból ledózerolni azokat a bizonyos falakat - ez a te védelmi rendszered, ami valaha segített neked túlélni. Inkább ismerd el a belső feszültséget: "Szeretnék nyitni, de most félek, és ez rendben van." Apró kockáztatással. Minden egyes kis lépés haladás előre az úton. Egy mosoly, egy finom gesztus, akár egy puszta jelenlét is a térben – tudd, hogy ezek számodra valódi győzelmek.
A biztonságos kötődés felnőttkorban is tanulható folyamat, a csended pedig ugyanúgy szerethető és értékelhető, mint a hangosan kimondott gondolataid.
Látszólagos távolságtartásod nem hiba, hanem a történeted lenyomata – egy válasz mindarra, amit az élet korábban eléd hozott. Mindünket a múltunk tapasztalatai formáltak azzá, akik ma vagyunk, de fontos látnod, a korábbi túlélésedet segítő falakon ma már lehetőséged van apránként, türelemmel ajtót nyitni, ha úgy érzed, az egykori védekezés már inkább gátja, mintsem őrzője az őszinte kapcsolódásnak.