A belső gyermek meghallgatása – hogyan gyógyul a múlt

Az utóbbi pár évben rengeteg szó esik a bennünk élő belső gyermek gyógyításáról, én mégis olyan sokszor találkozom ezzel kapcsolatban félreértésekkel, hogy úgy éreztem, idetenném pár szóban neked azt, mit is jelent ez egy terápiás folyamat során. Mivel hozzám (általában így hozza az élet) legtöbbször nők jelentkeznek, kérlek, nézd el, hogy az ő szemszögükből írom, természetesen a férfiak sem kivételek. 

A belső gyermek meghallása – hogyan gyógyul a múlt

Lehet, hogy nem szoktál így gondolni magadra. Hiszen felnőtt nő vagy, dolgozol, nap mint nap intézed az ügyeidet, felelősséget viselsz, erős vagy. De bárhogy is élsz, legbelül még mindig ott van valaki, akit talán rég elfelejtettél.Egy kislány… aki valaha mert álmodni. Aki sírt, ha bántották. Aki félt, ha kiabáltak. Aki láthatatlan maradt, hogy ne zavarjon. Aki elhitte, hogy ha csendben marad és szófogadó lesz, akkor majd jobban szeretik. Aki próbált jó lenni, megfelelni, beilleszkedni, hogy ne veszítse el a biztonságot.

De hiába is lettél időközben felnőtt, ő nem tűnt el, nem egy halott emlék, hanem nagyon is élő érzés, és időnként megszólal – csak te már nem tudod, hogy ő beszél hozzád akkor, amikor elönt a szorongás egy látszólag ártatlan beszélgetés után. Amikor meglepően erősen, talán túlzón reagálsz egy kritikus megjegyzésre. Amikor görcsbe rándul a gyomrod, ha valaki nem válaszol elég gyorsan egy üzenetedre. Amikor úgy érzed: nem vagy elég jó, nem csinálod jól, nem vagy szerethető. Ilyenkor nem a felnőtt éned reagál, hanem a kislány kap hangot: "Ugye most nem hagynak el? Ugye most nem haragszanak rám? Ugye most is szeretnek?" Te pedig felnőttként csak annyit érzel, hogy valami fáj.

A belső gyermek gyógyítása nem játék. Ez az egyik legmélyebb munka, amit megtehetsz önmagadért. Tudod miért? Tudod, mi történik, ha elkezded meghallgatni őt? Nem tűzijáték, nem azonnali feloldozás. Először legfőképp csak zavar, frusztráció, "én ezt nem akarom"-érzés vagy menekülhetnék - mert a felnőtt éned inkább menne tovább, intézkedne, erős lenne. Már megint. Általában rögös és nehéz az út a megkönnyebbülést és feloldozást hozó sírásig, amikor megtanulod kimondani, nem velem volt a baj. Nem voltam túl sok. Nem voltam kevés. Egy gyereknek nem dolga erősnek lenni. Nem kellett volna csendben tűrnöm. Jogom volt érezni, szomorúnak lenni, félni, jogom lett volna tiltakozni.

És igen, ez legtöbbször fájdalmas, mert a belső gyermekkel való kapcsolódás nem egyszerű "múltidézés", nem spirituális játék vagy felkapott divatirányzat, hanem egy mély, sokszor megrendítő folyamat. Nem az az állapot, amikor komfortosan vagy magaddal, hanem amikor döcögve, néha nehezen, de fokozatosan megtanulsz megengedő lenni, és a terápia végére képes leszel kimondani önmagadnak, annak a kislánynak, aki benned él, hogy sajnálom, hogy ezt kellett átélned. Fontos vagy, és most már itt vagyok neked, vigyázok rád. 

A terápiás folyamat során nem a múlt sebeit tépkedjük fel szándékosan – hanem azt keressük, hol szakadt meg a belső kapcsolat önmagaddal. Ez egy olyan önmunka, ami mindent átrendez, mert ha a kicsi lány végre biztonságban van benned, akkor nem fogja többé kétségbeesve rángatni a felnőtt éned kezét. Akkor nem kell újra meg újra megharcolnod a régi vagy túlontúl ismerős csatákat, nem kell örökké bizonygatnod a világ felé, hogy elég vagy. Nem kell túlkompenzálnod, túlműködnöd, túlszeretned. Egyszerűen csak lehetsz. Úgy, ahogy vagy.